Így kell elkezdeni egy fesztivált. Nem hakni szólt másfél óráig, Pink nem félgőzzel ugrált a színpadon jobbra-balra, hanem komolyan vette, hogy itt ma a legtöbben miatta jöttek ki. Biztos voltam benne, hogy a -1. napon a tavalyi Rihanna-koncerthez hasonlóan sok magyart látni majd a 25. Szigeten. A különbség annyi, hogy amíg Rihanna egy félórás késéssel falunaposat haknizott, addig Pink egy 60 fős stábbal profi produkciót rakott le az asztalra. Még Gerendai Károly is azt mondta nekünk, hogy ritka, hogy egy Pink-féle előadó már egy nappal korábban idejöjjön beállni. Aki erre az egy napra váltotta meg több mint 22 ezerért a jegyét, lefogadom, hogy úgy ment haza, hogy
lehet, hogy holnaptól nem eszem, de ezért megérte.
Pinkre lehet menni nosztalgiából, hogy milyen szép idők voltak, amikor még rózsaszín tüsi haja volt csontig letolt haspólóval, lehet menni az új lemezeiért, és lehet csak azért is, mert egy tökös csaj. 15 évvel ezelőtt még lázadt, és motorokat dobált be az exek ablakán, most pedig egy lenyugodott nőt láttunk a színpadon, aki az egyik kollégánk elmondása szerint még vígan kártyázott a backstage-ben a lányával alig pár órával a kezdés előtt. Aztán ha nem is percre pontosan, de megérkezett a nagyszínpadra a Let’s Get The Party Starteddel.
Sok meglepetés nem ért, egyrészt teljesen adja magát, hogy ez legyen a nyitás, másrészt megnéztem jó előre a setlistet, hogy még véletlenül se tudjak az első hangoknál felordítani, és ugrálni örömömben. Elrontottam, de legalább másoknak nem súgtam oda minden szám után, hogy mi a következő. Meg, hogy nyugi, még nincs vége, jön a So What.
Bár egyik budapesti Pink koncerten sem voltam, azt tudom, hogy ő az az énekesnő, aki majdhogynem úgy szól, mint a stúdióban. Nemcsak a látvány van ott, a hang is. Ennek ellenére két szám után még nem jött el a katarzis, hiába szólt a 10 éves énem vivás kedvence. Aztán hamar kiderült, hogy vagy én voltam tök süket az első 5 percben, vagy Pinknek pontosan ennyi idő kellett ahhoz, hogy bulit csináljon és megtalálja a hangját. Így vagy úgy, de le a kalappal. A közönség megőrült minden köszönömért és szelfiért, amikért Pink lement az első sorokhoz többször is.
Minden a helyén volt. Kommunikált a közönséggel, erős látványt hozott a végén tűzijátékkal, és nem utolsósorban tisztán énekelt. Az akusztikus részeknél a mellettem lévőknek leesett az álla, hogy ezt élőben hallják. Végig az volt bennem, hogy ez a Pink egy helyes csaj. Aki a rajongóiért van és nem fordítva, akinek elhiszem, hogy tényleg azért mondogatja hangosan a lépcsőn felfele, hogy please don’t fall (légyszi ne ess el), mert benne van a pakliban, hogy most több tízezer ember előtt jön össze egy bukfenc.
Pink kétszer öltözött át, de az utolsó szám előtt még megfejelte a produkciót azzal, hogy a levegőbe repült, és biztosítva ugyan, de hátraszaltókat nyomott a So Whatra. A közönség teljesen oda volt és vissza. A másfél óra alatt – olyan emberkísérlet céljából – sikerült a tömeg egyik végétől a másikig átverekednem magam, és nem volt olyan társaság, aki csak unottan állt volna. A folyamatos Instagram és Facebook élők nem maradtak el, de mintha ritmusra mozgott volna a lábuk közben. Ez már valami. A feldolgozásokon kívül (Me and Bobby McGee, River) minden dalszöveget tudott a közönség. Ami viszont még furcsább, hogy én is, pedig a kamaszkorom óta nem hallgattam Pinket.
Elsőre lehet, hogy unalmas és értelmetlen összehasonlítani Pink koncertjét Rihannáéval, mégis csak a saját Facebook oldalamon több olyan poszt jött szembe, ami elküldte Rihannát a büdös francba, és Pinket istenítette. Mindenkinek kellett egy elégtétel a tavalyi égés után. Hogy Rihanna így letojta Budapestet, és kicsit sem erőltette meg magát. Pedig teltház volt, meleg is volt, aztán tessék, kaptunk 60 perc haknit. Az idei évben lehet, hogy nem jött össze a legerősebb lineup, de azt meg kell hagyni, hogy úgy indult a fesztivál, ahogy kell. Pink talán még Rihanna becsületét is megmentette.
Kiemelt képünk: WireImage/Joseph Okpako
